1526: A végzetes mohácsi úttévesztés - Magyar-török trilógia 1.

Személyes előhang: A könyv a csaldiráni csatával indul; a török győzelem Kelet felől biztosítja a birodalmat. A félholddals lobogó indulhat Európa, a mediteráneum felé felé. Az oszmánoknál végleg elhalványult a több mint száz év előtti angorai ütközet keserű emléke, amikor Timur Lenk megsemmisítette Yildirim Bajasid szultán seregét. Csaldiránnál különösen kitüntette magát egy székely fiatalember, Perkői Albert – török nevén Albey – aki sebesülten került Sztambulba. Fegyverbarátság és lelki közelség révén az uralkodó és a trónörökös – Szulejmán – bizalmi környezetébe fogadták. Főrendi családba nősül. Romantikus szerelem, idilli családi élet következik az adományul kapott Márvány-tenger melletti birtokon, s majd, hazatelepülése után, a háromszéki havasok alatt. Albert és török felesége, Indzsi történetét kezdetben könnyebb, majd egyre komorodó színekkel átlengi a XVI. századelő forgataga. A történelmi tabló sorakozik, világesemények – új földek felfedezése, reformáció – förgetegében. A keresztény Európa összefogása csak ábránd; – feltörekvő vagy újra erőt gyűjtő dinasztiák ellenérdekűek. A vagyonéhség fertőző. A szövetségkötések és szegések, az ármány és cselszövés, a páratlan kegyetlenkedés szinte természetes része a cél-eszköz elvnek. A Magyar Királyság rövid időn belül a peremre sodródik; aztán hadszíntérré válik és martalékká, hosszú időre. Mohács az útvesztés betetőzése és jelképe mindmáig. A regényes Perkői, a történelmi Tomori és a későn eszmélő Lajos Király végzete szükségszerű. Vitéz, de naivan nemesszívű, lovagias kiállás személyes párbajban győzelmet hozhat, de háborút és országot veszít, ha nem méri fel az ellenoldal módszereit, hálóját, mérgét. Tudatunkban egyféle közhelyként lapul a „török kor” pusztítása. Furcsa módon felejthetőbben – sokan el is felejtkeztek róla – de következményeiben még jobban a rákövetkező századoké. Pedig akitől elveszik történelmét, a gyökereit veszíti. A függetlenség, a nemzeti egyetértés és az önbecsülés az erő, ami nem „hős vértől pirosult gyásztér”-re vezet ismét, de a boldogulás mezejére. * * * * * * * Bevezetés: A magyar történelemírás rendkívül egyoldalú módon elemzi a mohácsi csata történetét. Szemlélete évszázadok óta semmit nem változott: csak a csatavesztés körülményeit vizsgálják, kiemelve a vezérek felelősségét, a hibás döntéseket, a csatatér helytelen kiválasztását, a magyar haderő számbeli hátrányát és felkészületlenségét. Az erőviszonyokat ismerve ma már világosan látható, hogy a magyar seregnek semmi esélye nem volt a török haderővel szemben, s még akkor sem lett volna, ha Szapolyai János, erdélyi vajda és Frangepán Kristóf horvát hadai időben megérkeznek a mohácsi csatatérre. Ezt annak idején maga Tomori Pál fővezér is így látta és három hónappal a csata előtt azt tanácsolta a királynak, hogy kössön békét a törökökkel. A valódi kérdés az, hogy kinek az érdeke volt, hogy sor kerüljön a csatára? A magyarok érdeke? Bizonyosan nem! A magyarok érdeke az lett volna, hogy elkerüljék a biztos vereséget jelentő csatát. Az történt, ami előrelátható volt, és 1526. augusztus 29-én a magyar sereg súlyos vereséget szenvedett. Mi volt a török hadsereg célja? Az ország megszállása? Nem! Beszéljenek a tények! Kinek hozta a legnagyobb hasznot a mohácsi veresé? A töröknek? Nem! Hát akkor kinek? Egyértelműen a Nyugatnak és a kor nyugati nagyhatalmának, a Habsburg Birodalomnak! A könyv mindezt világosan bemutatja.