Egyetértésben a közös érdekért - A füleki végvár működtetése Koháry István ...

Részletes leírás

Egyetértésben a közös érdekért - A füleki végvár működtetése Koháry István főkapitányságának idején (1667 - 1682)

Komjáti Zoltán Igor könyve a Vámbéry Polgári Társulás Discussiones Filekienses első köteteként jelent meg. A kiadvány – alcíme is erre utal – a füleki végvár 1667–1682 közötti ügyes-bajos dolgait, működésének feltételeit, nehézségeit, kalandos éveit mutatja be, amikor annak főkapitánya ifjabb Koháry István volt. A szerző könyve első fejezetében Fülek stratégiai szerepét és a Koháry családdal való kapcsolatát tekinti át, megállapítva, hogy a Trianon előtti Nógrád vármegyében található füleki vár első írásos emlékei a 13. század közepéről származnak, s e vár körül az évszázadok folyamán mezőváros alakult ki: a ma 10 500 lakosú kisváros Losonctól 15, Rimaszombattól 20, Salgótarjántól szintén 20 kilométerre fekszik. A kisváros a Mohács utáni időkben többször is gazdát cserélt; először 1554-ben a törökök foglalták el 39 évre, szandzsák-központtá téve Füleket, majd a németek 1593-ban visszaszerezve nem adták vissza a Bebek családnak, hanem beépítették a végvárrendszerbe, egyrészt a bányavárosok védelmét biztosítandó, másrészt megakadályozni igyekezvén, hogy az újonnan létrejövendő török hódoltsági vilájet katonái újból visszaszerezhessék. Aztán 1604-ben a vár Bocskai István felkelői kezére került, majd 1606-ban visszavették a Habsburgok (Rudolf király), eztán Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Habsburg-ellenes hadjáratainak idején szinte évenként cserél gazdát, végül 1626-tól tartósan II. Ferdinánd uralkodó kezén maradhatott.

Fülek története az 1650-es évektől fonódott össze a Koháry család krónikájával, hiszen a végvárnak a 17. század második felében két Koháry, apa és fia volt a főkapitánya. Idősebb Koháry Istvánt 1657-ben nevezte ki a bécsi Udvari Haditanács a füleki vár főkapitányává, majd halála után fia, ifjabb Koháry István lett a főkapitány 1682-ig, amikor „a várat Thököly Imre és Ibrahim budai pasa nézetkülönbsége miatt lerombolták, s ez egyet jelentett a Koháry család itteni birtoktestének pusztulásával is".

A Koháry István a történetírásban című fejezet arról tudósít, hogy a fiatalon, 18 évesen füleki főkapitánnyá lett Koháry Istvánról az idők során többnyire elfogult írások jelentek meg, kiemelve legjobb emberi tulajdonságait, cselekedeteit példaértékűnek mutatva, aki „császárhűségét semmi áron a kuruc hittel fel nem cserélte". 1945 után viszont a főúr Koháry „labanc" voltát hánytorgatták fel, „a nép ellenségének minősülő Habsburgokat feltétlen kiszolgáló bűnös szerepét osztva ki rá". 1998-ban Visnyei Lajos igyekezett őt rehabilitálni, „pátosszal és lokálpatrióta büszkeséggel", melynek célja „az 1000 éves Magyarország szellemi és kulturális megújhodásának elősegítése Koháry István, a »legkatolikusabb főúr« példáján", mintegy eloszlatni igyekezve az előző éra sárba tipró képét a főkapitányról, ugyanakkor a kuruc Thököly Imrét „szégyentelen és aljas hazaárulónak" festve.
„Már hiányzott Koháry Istvánról egy átfogó (...) munka, mely nem lokálpatrióta és heroizáló köntösben tárja elénk az észak-magyarországi főúr tetteit, hanem hangsúlyosan alkalmazza, és figyelembe veszi a források alapján fellelhető objektív tényezőket is" – írja a szerző.
Komjáti Zoltán Igor ezután két nagy fejezetben – A füleki végvár működtetése Koháry István főkapitányságának idején, valamint A füleki vár és környezetének kapcsolata Koháry István főkapitánysága alatt – tárgyalja a fiatal főkapitány 15 éves tevékenységét, kinevezésének kalandos körülményeitől, a füleki hadkiegészítéstől és hadszervezéstől a végvár katonaságának ellátásán át a zsoldfizetés nehézségéig, a szekerezésig, szállításig, élelmezésig és a katonai igazságszolgáltatásig. Rengeteg érdekességgel, korabeli sajátossággal, a Habsburgokkal, a törökkel, a magyar főurakkal való kapcsolattartással, összetűzésekkel, Fülek és vidéke népével, a 17. századi Magyarország történelmével, ezer meg ezer apró, szórakoztató és tanulságos részlettel szolgál nekünk a szerző: a katonák, talpasok (gyalogosok), lovasok létszámával, hol sanyarú, hol vidám életükkel, kitöréseikkel, a szabad(os) hajdúk szerepével, jogaikkal és kötelezettségeikkel, bűnre és jóra egyaránt hajló életükkel.

A könyv negyedik fejezete a füleki várnak és környezetének kapcsolatát mutatja be. Szó esik Koháry István és a nemesség különféle nézeteltéréseiről, a végvári katonaság és a nemesség panaszairól, a füleki katonaságnak a polgári lakossággal történő visszaéléseiről, az erőszakos viselkedésről, a jóvátétel lehetőségeiről, a katonai és polgári igazságszolgáltatás összefonódásáról, a vármegyék ítélkezési gyakorlatáról a katonák felett, a civil lakossággal szemben kezdeményezett perekről és így tovább.

Mindent egybevetve – ahogy Komjáti Zoltán Igor írja – Koháry István főkapitányként megállta a helyét, az uralkodó reményének és elvárásainak kiválóan megfelelt, és a rábízott, nem kevés és nem kis horderejű feladatokat maximálisan ellátta, így az uralkodó iránti hűségével nem volt gond, bár olykor a füleki katonákat szándékosan engedte ki a falvakra, a törököket fogságba ejteni és sarcoltatni a Hódoltságra, ami miatt 1674 nyarán még letartóztatásáról és leváltásáról is döntött az Udvari Haditanács, amelyre végül is nem került sor.

Hozzászólások

FELHASZNÁLÓINK VÉLEMÉNYEI